Augusztus 28.

A tegnapi nap semmittevéssel telt el. A gazdiék dolgoztak, de mielőtt elmentek, nem maradhatott el a pelenkacsere és a bőséges reggeli.

Délelőtt elszundítottam és álmomban az agárdi kikötőben kószáltam sorstársaimmal. Néztük a horgászokat és a madarakat, miközben élveztük a nyárvégi nap simogató, langy melegét. A nyár, az jó, de a tél, az borzasztóan nehéz volt ott nekünk. Nem tudom, hogy a többiekkel mi van. Amikor felébredtem, azon tűnődtem, hogy vajon mi rosszat tettem én, hogy most ilyen bénán, magatehetetlenül kiszolgáltatva kell feküdnöm egy ládában. Igaz, hálát is adhatok egyben a sorsnak, hogy rám találtak és nem hagytak magamra, mert akkor már biztosan nem élnék. A nagy morfondírozás közben ismét elaludtam és csak akkor ébredtem fel, amikor gazdim behozta a gyógyszeremet és az ennivalót. ( a gazdim is ennivaló, de őt nem eszem meg)

Ma reggel nagy volt a sürgés körülöttem. Láttam a leendő lakótársaimat, akik körülszaglászták a lakhelyemül szolgáló ládát. Remélem lesz alkalmam velük együtt játszani még!

Amikor a gazdim megemelte a ládámat és vitt kifelé a szobából, rossz érzés fogott el. Szinte éreztem, hogy ebből megint szuri lesz. Tudom, hogy értem és az én érdekemben adják, de akkor is fáj. Az autózást viszont élveztem. Kellemesen ringatott a kocsi, el is felejtettem hová visznek.

Az orvos kedves volt, pedig nem szeretem ha szurkál. Annyira nem, hogy remegni kezdett a bal hátsó lábam, aminek viszont láthatóan megörült az orvos és a gazdáim is. Ugyanis azt mondta az orvos, hogy ez már halvány remény a gyógyulás hosszú útján. Nagyon szeretnék meggyógyulni és nem lenni senki terhére, de nem ilyen egyszerű. Ha kívánhatnék hármat, mint a mesében, akkor az egyik biztosan ez lenne. De tudom, hogy nem lehet kívánni, csak kitartani és a magam módján küzdeni.