Augusztus 28.

A tegnapi nap semmittevéssel telt el. A gazdiék dolgoztak, de mielőtt elmentek, nem maradhatott el a pelenkacsere és a bőséges reggeli.

Délelőtt elszundítottam és álmomban az agárdi kikötőben kószáltam sorstársaimmal. Néztük a horgászokat és a madarakat, miközben élveztük a nyárvégi nap simogató, langy melegét. A nyár, az jó, de a tél, az borzasztóan nehéz volt ott nekünk. Nem tudom, hogy a többiekkel mi van. Amikor felébredtem, azon tűnődtem, hogy vajon mi rosszat tettem én, hogy most ilyen bénán, magatehetetlenül kiszolgáltatva kell feküdnöm egy ládában. Igaz, hálát is adhatok egyben a sorsnak, hogy rám találtak és nem hagytak magamra, mert akkor már biztosan nem élnék. A nagy morfondírozás közben ismét elaludtam és csak akkor ébredtem fel, amikor gazdim behozta a gyógyszeremet és az ennivalót. ( a gazdim is ennivaló, de őt nem eszem meg)

Ma reggel nagy volt a sürgés körülöttem. Láttam a leendő lakótársaimat, akik körülszaglászták a lakhelyemül szolgáló ládát. Remélem lesz alkalmam velük együtt játszani még!

Amikor a gazdim megemelte a ládámat és vitt kifelé a szobából, rossz érzés fogott el. Szinte éreztem, hogy ebből megint szuri lesz. Tudom, hogy értem és az én érdekemben adják, de akkor is fáj. Az autózást viszont élveztem. Kellemesen ringatott a kocsi, el is felejtettem hová visznek.

Az orvos kedves volt, pedig nem szeretem ha szurkál. Annyira nem, hogy remegni kezdett a bal hátsó lábam, aminek viszont láthatóan megörült az orvos és a gazdáim is. Ugyanis azt mondta az orvos, hogy ez már halvány remény a gyógyulás hosszú útján. Nagyon szeretnék meggyógyulni és nem lenni senki terhére, de nem ilyen egyszerű. Ha kívánhatnék hármat, mint a mesében, akkor az egyik biztosan ez lenne. De tudom, hogy nem lehet kívánni, csak kitartani és a magam módján küzdeni.

Augusztus 26. I.

Ma reggel Gazdiék elvittek az állatorvoshoz. Nagyon féltem, még remegtem is, de a doktorbácsi nagyon kedves volt. Megvizsgált, azt mondta, hogy még mindig vérömlenyek nyomják a gerincem, de ő nagyon bizakodó. Kaptam két szurit, az elsőt meg sem éreztem, viszont a második annyira csípett, hogy annak azonnal hangot is adtam. Kaptam még kétféle gyógyszert, így összesen négyre bővült készletem. Még a délelőtt folyamán meg is kaptam mindet, kissé vonakodva, de azért megettem a husiba csomagolt tablettákat.

Augusztus 21-én este figyelmetlen voltam és egy autó elé szaladtam. Nagyot ütött az autó rajtam, a két hátsó lábamat nem tudtam mozgatni. Nehezen vonszoltam le magamat az út szélére két lábbal, miközben az érzéketlen lábaimat felsértette az út érdes felülete. Egy bokor aljában húztam meg magam várva, hogy mozgatni tudjam a végtagjaim, de hiába.

Nem sokkal később egy vidám társaság jött arra gyalog és én hangosan nyávogva kértem segítséget. Szerencsémre meghallották és oda jöttek hozzám. Látva siralmas állapotomat, rögtön egy pulóverbe csomagoltak és bevittek a szállásukra. Kaptam egy kis tejet ami jól esett, hiszen nagyon kiszáradtam. Megtalálóim interneten keresték a legközelebbi állatkórházat, hogy minél előbb szakszerű ellátást kapjak. 20 km-re lévő városban volt az ügyeletes kórház, így egy dobozban a kocsijukba tettek és vittek az orvoshoz este 22 óra után.

A kórházban megröntgeneztek, ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam. Kiderült, hogy nincs eltörve semmim, de érthetetlen oknál fogva a lábaim lebénultak. Az ultrahang viszont kimutatta, hogy vemhes vagyok. Megkérdezték, hogy el akarnak-e altatni, mire azt mondták megtalálóim, hogy nem. Kaptam három injekciót és közölték, hogy amennyiben nem lesz javulás, akkor másnap vissza kell menni.

Augusztus 22. Az éjjel nyugodtan aludtam, fájdalmaim nem voltak és enni is kaptam. A lábaimat viszont továbbra sem tudom mozgatni, ezért az új gazdáim – remélem mondhatom így – a kosárban adnak enni és inni, valamint tisztába tesznek, mivel a dolgomat is csak fekve tudom elvégezni. Délután ismét bevittek az állatkórházba, ahol újra megvizsgáltak. A doktornő azt mondta, hogy talán 1-5 % esély van arra, hogy meggyógyulok és ismét megkérdezték elaltassanak-e? A nem leges válasz után gyógyszereket írtak fel, majd közölték, hogy két hét lesz a kritikus időszak. Ha addig semmiféle változás nem áll be, akkor sajnos végleg béna marad a két hátsó lábam.

Augusztus 23. A nyaralás véget ért a gazdáim számára, akik magukkal vittek otthonukba. 160 km autózás után érkeztünk meg új otthonomba. Kaptam egy új ládát, mert nem szabad mozognom. Lemosdattak és tiszta alátétet kaptam, amit rendszeresen cserélnek, mint egy kisgyermeknél, ugyanis a vizeletet és a székletet nem tudom tartani. Az éjszaka nyugalmasan telt el, fájdalmaim nincsenek.

Augusztus 24. Ma megkaptam a gyógyszereket és tisztítókendőket vettek nekem, amivel letörölgetnek, hogy ne fetrengjek a saját „mocskomban”. Elvittek a helyi állatorvoshoz, hogy megbeszéljék a terápiát, de szabadságon van, majd csak két nap múlva lesz rendelés. Egy kicsit kint voltunk a levegőn is. Érdeklődve néztem az új környezetemet. Páran megcsodáltak, mert azért helyes cica vagyok. Csak akkor döbbentek meg, amikor látták, hogy nem tudok felállni. Ennek ellenére jól esett az érdeklődésük.   

Augusztus 21-én este egy autó által elütött cicát találtunk. Kicsi az esély, hogy felgyógyul, de mindent megpróbálunk, ami emberileg lehetséges.

A cica további sorsáról naplót vezetek és dokumentálom a gyógyulás (reményeim szerint) fázisát.

Akinek van hasonló tapasztalata, kérjük, hogy segítsen nekünk, mondja/írja le, hogyan tudtak segíteni, vagy milyen terápiát alkalmaztak, stb. Vagy csak osszák meg velünk a saját történeteiket.

Köszönöm előre is!

Szabó Dénes Nagykanizsa (szabodenesnk)